Meddig még?

Ezen a mondaton szoktunk jót nevetni Nővérrel.Dr.Csernus szokta joggal feltenni a kérdést:"Meddig akarja még s.d.magát?Meddig még?"Észrevettem hogy már nevetünk az egészen..Mármint saját magunkon.Amikor összeülünk általában megvitatjuk kivel mi történt,ebből mit vont le,ettől hogy érzi magát,mi a tanulság,mit kéne tenni,aztán hazamegyünk és minden megy tovább.Persze más esetekkel,döntésekkel,problémákkal fűszereződig életünk,és a következő találkáig megint összegyűjtünk egy csomó 'esetet'amit ízekre szedünk,és ha bár ismételten levonjuk amit érdemes,és szerintem azért fejlődünk,de döntő többségben az életünk minősége nem igazán változik. A kérdés:'Meddig még?'ott motoszkál..Ez az évem,nagy fordulópontja az életemnek.Egy durva hullámvasúthoz tudnám leginkább hasonlítani.Mész felfelé lassan,izgatottan,a szíved a torkodban lüktet,aztán egy pillanatra megállsz,látod a táj szépségét,élvezed a magasságot.Aztán hirtelen gyorsulni kezdesz,belepréselődsz az ülésbe,és a sebességtől lélegzethez sem jutsz.Aztán újra felfelé ívelsz,majd zuhansz,és ettől a hirtelen váltakozástól elveszted a biztonság érzeted,és a végén már összemosódik,nem tudod mikor jobb,a zuhanás előtt,vagy után..Mindig éreztem,hogy valami történni fog velem.Valami ami megváltoztat,jobb irányba terel..És persze valami nagyon pozitív dologra számítottam.Vártam a 'jeleket',amiknek túlzott jelentőséget tulajdonítottam,és kellően összezavartak.. Bevallom egészen másképp képzeltem el.Úgy gondoltam hogy valami rajtam kívülálló dolog fogja megváltoztatni a dolgaimat,attól fogom magam jobban érezni.Legyen az bármi.Csak új legyen,ami nem emlékeztet a 'régi'életemre.Egyszerűen ki akartam lépni.Egy szűk ruhának éreztem ,ami mindenhol szorít,és egy kényelmesebbe akartam bújni.Csakhogy ez nem így működik.Ez a 'görcsös vágy'jelenség,ami aztán végképp semmire sem vezet,hacsak nem akarunk egy kétségbeesett libának tűnni,akitől csak úgy iszkiri..szalad el mindenki.(mármint az áhított új világ)A jelekre,és a 'majd a sors eldönti mi legyen'kezdetű mondataimra már nem úgy tekintek mint eddig..Nem szentelek mindent ez alá,mert nem vagyok benne én.Az én,a választásom joga hol marad,ha folyton a sorstól,az univerzumtól,meg a jelektől várom a válaszokat?Teszem fel a kérdést magamnak..Persze sokszor segítenek,ezt nem feledem,pl.összehoznak egy könyvvel,vagy egy idegennel,és ezektől a különös találkáktól történik valami.Az egész mostani teóriám,miszerint nem bújhatunk csak úgy ki a kinőtt életruhából,az eddigi legnehezebb vállalkozásom.Mert eddig könnyű volt ráfogni mindent másokra és a körülményekre.Könnyebb haragudni azokra akik magamra hagytak a bajban,vagy dühös lenni azért hogy az életem egy akadály pályára hajaz.De 'meddig még?'merűl fel újra a kérdés.Talán ha észrevennénk,hogy a sors,vagy az akármi bármi talán csak segíteni akar,és nem kicseszni velünk..Hogy felismerjük végre,hogy ez az egész csak egy stratégiai játék.Igen csalódunk,cserbenhagynak,térdre esünk stb..ÉS?Kit érdekel??Fognak attól jobban szeretni, elfogadni,ha megrogyunk,és örökké sajnálgatjuk magunkat.(persze ezt is kell,de csak egy ideig)De a válasz nem.És a körülmények sem változnak.Sosem fog vállon veregetni az,akire mindennél jobban vágyunk.Legalábbis addig biztosan nem amíg el nem engedjük.De lehet hogy akkor sem.Mert az ő tudata más szinten van,és ezt vagy el lehet fogadni,vagy bele lehet pusztulni.Arra a kérdésre pedig hogy "akkor mindig én változzak,mindig én mosolyogjak?",a válasz:IGEN!Már csak az egyszerűség elvét követve is logikusabb megoldásnak bizonyul.Vagy ha megakarjuk változtatni a világot hajrá!Bár tapasztalatból tudom nem fog menni..Megpróbáltam:)El kell fogadni hogy ez van.De lehet sokkal jobb is..Aztán rajta kell felejteni a szemünket valami szépen.Aztán a szívünket valami jón.Hogy mi az?Néha álljunk meg,és gondoljunk magunkra úgy mint egy házikóra(az otthonunkra)..Ha odabent meleg van,és ott jól érezzük magunkat,kit érdekel hogy odakint mekkora a káosz..És ki tudja,talán ha több jelentőséget tulajdonítunk,a házikónkban eltöltött időnkre,odakint is elül a vihar..Szóval?Meddig még??:)