2013. szeptember 2., hétfő

Mese a tükörről...

 Volt egyszer egy kislány. Nagy kék szemeivel őszinte rácsodálkozással szemlélte a körülötte lévő világot. És önmagát is. A házban ahol lakott volt egy  fakeretes tükör. Magasan volt, ezért odahúzta a sámlit hogy láthassa magát. Sokáig állt ott, talán órák teltek el és ő belefeledkezett a látványba. Nézte hosszú barna haját, édesanyja fésűjével csinosítgatva azt, és közben mesélt. Mesélt a tükörben lévő kislánynak mindenféléről. Közben nagyokat nevetett, grimaszokat vágott, és amikor mindent elmondott így búcsúzott: Szia, holnap is jövök és mindent elmesélek.  A felnőttek persze furcsálták a dolgot és ilyeneket mondtak: -"Kicsim, ne bolondozz, miért beszélgetsz magaddal? "vagy -"Kincsem úgysem válaszol, hiszen az Te vagy" és hasonlókat. De a kislány ezeket meg sem hallotta. Minden nap izgatottan lépett fel a sámlira, és csak mesélt. Akkor sem hagyta abba amikor már sámli nélkül is elérte a tükröt..
Aztán egy napon meghallotta amit már olyan régóta mondogattak neki. "Jaj Kicsim ehhez már elég nagy vagy, miért nem nekem mondod el mi történik veled, vagy a kis barátnőidnek?" "Ne csacsiskodj, még a végén kinevetnek a többiek"..Így aztán nem beszélt többet, gyorsan belenézett, megfésülködött majd ment az iskolába. A szülei megnyugodtak. -Jól van..-gondolták, és nyugtázták hogy végre "normálisan"viselkedik a kislányuk és olyan mint a többiek. Sokáig észre sem vették hogy megváltozott valami. Amikor édesanyja faggatni kezdte hogy miért olyan furcsa mostanában, a kislány csak ennyit mondott: - Egyedül vagyok mami, hiányzik.. Az anyukája elmosolyodott. -De hiszen itt vagyok Kicsikém, nekem bármit elmondhatsz. És nagyinak is. Na gyere Te kis butus melyik mesét olvassam el ma? -Álmos vagyok-mondta, és gyorsan bekuporodott a fal felé, és miután anyukája arcon csókolta is kiment,  álomba sírta magát.
Sok év telt el azóta. Felnőtt fejjel járt kelt már a világban. A ház amelyben a fakeretes tükör állt már régóta nem volt otthona.  Nem értette honnan jön valami megfoghatatlan fájdalom amikor önmagára nézett. Nem volt vele állandóan csak időnként tért be hozzá, és amikor már elég hosszú ideje nem volt nála, már azt hitte nem jön többé. De egy nap váratlanul újra betoppant. Az érzés ledöntötte. Minden reggel azzal a reménnyel nyitotta ki a szemét hogy ma talán nem fog annyira fájni. Reggelente tükörbe nézett és csak ennyit mondott: -Már megint..majd keserűen elfordította a tekintetét. Szomorúnak elcsigázottnak érezte magát és nem szívesen látta arcát ilyen állapotban. Reggelente, hogy eltüntesse a fájdalom nyomait, alapozót és szemfestéket használt, és némi pírt rakott az arcára, hogy frissebbnek tűnjön. Amikor készen lett, néhány percre magán felejtette a szemét. Arra gondolt milyen szépen kihozza a szemfesték szemének árnyalatait. Napközben néha lopva magára pillantott, este azonban amikor lemosta a festéket elfordult. Egyik este azonban történt valami. Nagy mély sóhaj szakadt fel belőle és nem fordult el. Hosszasan nézte a tükörben a nőt aki idegennek tűnt számára. Mélyen belenézett szemei végtelennek tűnő mély szomorúságába. Aztán néhány percre becsukta a szemét. Azzal a furcsa gondolattal játszott, hogy vajon mit csinálhat az a nő a tükörben amíg az ő szeme csukva van. Mindenfélét elképzelt. Először azt gondolta biztosan kineveti amiért ilyen gyáva..Aztán arra gondolt talán haragos és hátat fordít neki. De a legrosszabbul akkor érezte magát amikor azt képzelte, hogy gúnyosan ezt mondja neki: -Mit bámulsz? Menj már és beszélgess mással! Sokáig tartotta csukva a szemét mert félt. Félt önmagától. Vett néhány lélegzetet majd dúdolni kezdett hogy szorongását csillapítsa. Lassan nyitotta ki a szemét. Egy kislányt látott. -Szia -szólalt meg kisvártatva. Bocsáss meg.. Azt mondtam "holnap jövök és mesélek" de nem jöttem..Pedig annyit mókáztunk emlékszel? Te mindig visszamosolyogtál, és megmutattad ha maszatos az arcom..Neked mondtam el az első puszit amit lopva kaptam az oviban, és Te hallgattál meg amikor a felnőttek nem értettek. Úgy hiányoztál! Elmosolyodott, majd újra lehunyta szemét. Most kevesebb ideig tartotta csukva. Amikor kinyitotta észre vette, hogy  a szemében megváltozott valami. Picit élénkebbnek tűnt. Enyhültek a vonásai. És habár még mindig nagy volt a kontraszt, nem emelte le magáról a tekintetét. Hosszú percek teltek el némán és egyre jobban kezdte megszokni a szeme a látványt. Minden apró kis ráncot megnézett, szemöldöke ívét is végigpásztázta, és elfogadta hogy az elmúlt napok könnyei nem maradtak nyom nélkül. Arra gondolt az a sok szín a szembogárban őt jelképezi. Van benne mindenféle árnyalat. Ott ült minden csalódása amit magának okozott, amit mások, az összes félelme és gyengesége, sóvárgása, hiánya, szeretete, reménye és hite. Nézte a nőt így mindenével, és egyszer csak megszólalt: -Milyen szép vagy! Mosolyával elköszönt, és csak ennyit mondott: -Holnap jövök és mesélek:)!
Másnap egész másnak érzékelt mindent. Mintha a színek élénkebbek lettek volna, az illatok intenzívebbek és olyan könnyednek érezte magát. Este jókedvűen ücsörgött egy könyvet olvasgatva. Csengettek ezért az ajtóhoz sietett. Édesanyja állt ott és egy becsomagolt valamit tartott a  kezében. Zaklatottnak tűnt. -Mi baj anya? Gyere be! -Semmi Kincsem, mennem kell Apád vár csak ezt oda akartam adni Neked! Szeretlek! Homlokon csókolta majd elment. Amikor kicsomagolta elállt a lélegzete és zokogásban tört ki. A fakeretes otthoni tükröt tartotta a kezében, és hozzá egy papír volt csatolva amin a következő mondat állt: Már én is tudom..

“Majdnem minden tudásunkért nem azoknak tartozunk, akik egyetértettek, hanem azoknak, akik nem.” (Charles Caleb Colton)