Azok az ízek..

Kislányként imádtam a nagymamám mellett tüsténkedni,amikor süteményt sütött.Odavoltam a különböző méretű vájlingokért amiben az inycsiklandozó krémeket keverte.Talán akkoriban tanultam a türelmet és mértékletességet:)Végig kellett várnom amíg a sűrű krém a kinyújtott tésztára telepszik,és ha szerencsém volt,maradt egy kis kostoló a tál aljában,amit az egész kézfejem segítségével tömtem magamba.Legkedvencebb sütim a Részegesbarát volt.Babapiskóták közé szorított sűrű világos krém,kalapként egy kakaós réteget viselve.Attól volt 'részeges'hogy a babapiskóták rumban megfürödtek.Az igazi kihívást az jelentette,hogy nem lehetett azon nyomban nekiesni,hanem legalább egy egész napot várni kellett rá,mert ez a kakaós fedőréteg még nem engedte a sütit kés alá feküdni.Idő kellett hogy megadja magát,és ne törjön meg.Elvárta az időt,ami megpuhította.Ilyen az emberi természet.Sokkal vonzóbb az amit nem kaphatunk meg azonnal.Minél többet várunk rá,annál nagyobb az élvezet.Azt is szerettem ezekben a sütésekben,hogy olyan volt mint egy kis rituálé.Nagyim mindent gondosan előkészített,kitartó mozdulatokkal verte kemény habbá a tojásokat,óvatosan nyújtotta az érzékeny tésztát,aztán türelmesen várt.Közben pedig mesélt.Mindig ugyanazt,ugyanúgy.De sosem untam meg!A szülinapi tortáimat is ő sütötte,csokisat,gondosan feldíszítve,marcipánfigurával a közepén.Hiányoznak azok az édes illatokban töltött délutánok.Manapság bemegyünk a cukrászdába, választunk,elfogyasztjuk, kimegyünk és elfelejtjük.Finom ugyan,de nem köt hozzá semmi,ami felejthetetlenné tenné.Vajon ha én nagyi leszek,tudok adni majd ilyen ízeket,emlékeket az unokámnak?Micsoda gondolat,még anyuka sem vagyok.Az a baj hogy akkor már nem lesz vájling..De talán lesz elég odaadás és szeretet bennem is,hogy majd valaki egyszer rám gondolva felsóhajtson és azt mondja: -Azok az ízek..