2014. augusztus 20., szerda

A kép a fejemben..

Egy napsütéses reggelen történt. Az utcán sétáltam,  nem messze a háztól, amiben akkoriban laktam. Élesen emlékszem minden apró részletre. Illatokra, a hőmérsékletre, az arcokra, akiket láttam útközben. "Meddig kell még, hogy elutasítsanak, hogy elérhessek hozzád?"-szólított meg. A hang nagyon mélyről érkezett, azt hiszem a kép küldte.  Ez a kép hosszú évekig volt legjobb barátom, lett ellenségem, adott reményt, csalódottságot, tett boldoggá vagy éppen boldogtalanná. Hogy miért szólított meg aznap reggel? Azt hiszem már nem bírta nézni, amit magammal teszek. Rendületlenül küldte a jeleket mielőtt megszólított volna, főleg érzések formájában.

 Valami nem jó, kényelmetlen a léleknek. Ezt érzi ilyenkor az ember, mégsem tesz semmit. Nem tudom pontosan, hogyan került ez a kép a fejembe, ami nem hagyott nyugodni. Nem is tudtam definiálni mi az pontosan. Csak azt tudtam és éreztem világosan, hogy létezik és azt tapasztaltam, hogy nem hasonlít az aktuális élethelyzetemre. Pedig próbáltam hasonlatossá tenni. Vagy oly módon, hogy életem szereplőit igyekeztem felruházni olyan tulajdonságokkal, ami csak az én világomban lévő szereplőkre illetek rá, vagyis nem volt reális, vagy mások világát próbáltam a sajátoméba illeszteni. Ez volt az álomvilág korszakom. Jó sokáig időztem itt várva, hogy történjen valami. Lépjen be egy új szereplő és váltsa valóra a mesém. Előbb utóbb azonban mégis beköszöntött az a kényelmetlen érzés, hogy nem vagyok jó helyen. Egyre többször fészkelte be magát a fejembe a gondolat, hogy talán nem is létezik, ezért új világba léptem. A rengeteg könyv élmény és jó barát segítsége, tanácsai jónak bizonyultak arra, hogy ebből összegyúrjak egy újabb világot.

Volt, aki azt tanácsolta, engedjem el a képet, mert a vágy csak megkeseríti az életet. Ne ragaszkodjak hozzá annyira, próbáljam meg könnyedebben élni az életet. Ezek jó tanácsok, viszont sikerült végletesen értelmeznem őket. Legyen -gondoltam, de közben dühös voltam. Magamra? A képre? Nem tudom. Dacosan indultam új világom felé, a "nincs is rád szükségem ahhoz, hogy boldog legyek" érzésével. Ez volt az illúziók világa. Nyilván nem tudatosan, de ehhez a világhoz olyan szereplőket választottam, akik adtak egy szeletet az áhított képből, ami a fejemben élt, és amitől mostanra már próbáltam szabadulni. Ez a szelet drogként hatott rám. Egyre többre vágytam belőle, hiszen azokban a pillanatokban otthon éreztem magam a képben.

 Viszont nem kaphattam többet. Ebből aztán őrült nagy vihar kerekedett. Valami nem stimmelt és ez nagyon fájt. "Ez valami kísértés"-gondoltam, és próbáltam megfejteni ,mi ez az egész. Ebben az időszakban egy újabb erős érzés ütötte fel a fejét a lelkemben. Arra gondoltam, hogy amíg függök az illúziók világában, és hagyom, hogy a pillanatnyi drog érzése telítse el az érzékeim, nem léphetek tovább. Tudtam, hogy ez még nem az én világom, de a sok illúzió nem hagyott tovább menni. Sőt egy ideig otthonosan mozogtam benne. Meggyőztem magam, hogy ez a könnyedség jó, és valójában jól érzem magam.

 Aztán eljött az az ominózus reggel ami mindent megváltoztatott. A kép hangja.. "Hogy csináljam?"-tettem fel magamnak a kérdést. "Hozz egy döntést!"- jött a válasz. Azon a reggelen óriási erőt adott az a mondat, amit -már tudom- én teremtettem. A teremtményem nem volt más, mint szívem legmélyebb vágya. Az a fajta, ami egyértelmű, tiszta, átható, és ezt onnan lehet tudni, hogy semmiféle negatív érzelem nem árnyékolja be. Hirtelen leesett, hogy ugyan hálával tartozom a szereplőknek, akik ebben a világban voltak segítőim, hiszen nélkülük nem jöttem volna rá az igazságomra,  de azt is tudtam, hogy búcsút kell vennem tőlük, hogy haza találjak.
Haza a világomba.

Nem mondom, hogy könnyű volt, de biztosan tudtam, hogy ha lesz elég bátorságom megtenni, végre találkozunk. Eddig én akadályoztam a képet, hogy eljuthasson hozzám, ahogyan ezt el is mondta..:)Igaza volt. Néhány teljesen elcsendesült nap után, amikor megismerhettem végre a saját világomat, megtörtént. Üldöztem, majd lemondtam róla, miközben Ő végig ott élt bennem. Mindez cirka hét hónapja történt. Most éppen érzem ahogy a kisbabám mocorog a hasamban, és itt fekszik mellettem az édesapja akihez néhány nap múlva feleségül megyek. Végre itthon vagyok, a kép a helyére került, és világaim harcai békére találtak. Köszönöm az utazást! Köszönöm, hogy valóra vált a kép a fejemben!:)