2015. február 9., hétfő

Elhagytam a csomagomat..

365 nappal ezelőtt utaztam egy buszon. Még két megálló volt a célig, izgatottságomat próbáltam olvasással kordában tartani. Azonban a  könyvben sorakozó betűk tartalma mögé, képzeletem új történetet varázsolt. Persze sok-sok kérdés is várakozott a válaszokra.Vajon milyen lesz? Milyen lesz az érzés? Milyen lesz az illata, a szeme csillogása? Tetszem majd neki? Gondolataim cikáztak, jéghideg kezeim gyorsan becsukták a könyvet, megigazítottam új kedvenc fejfedőmet, amiben egészen vonzónak éreztem magam, vettem egy nagy levegőt, majd leszálltam a buszról. -Lélegezz-mondtam magamnak, miközben izgatottam kerestem az átjárót, ami a találka színhelye felé vezetett. Néhány percet még várakoztam, ami jól jött, mert a hosszú mély lélegzetek, és a 'nyugodtan nyugodjál meg' mantrája segítségemre sietett. Megérkezett. Egymásra mosolyogtunk, és megöleltük egymást. Hideg volt, ölelése melegséggel vértezett fel a hideg februári délutánon. -Van kedved egy teához?-kérdezte, majd elindultunk az otthona felé. Az eredeti terv egy villám találka volt. Villám. Vagyis egy pár perc a buszmegállóban. Néhány perc múlva azonban már egy 25 kilós,  játékos ebet próbáltam leszedni a nyakamból, mert a kutyuska szó szerint rám vetette magát. Utólag kiderült, hogy minden nőneművel ezt csinálja, de én akkor  igazán kiváltságosnak éreztem magam. Főleg azért, mert a nyilvánvalóan már többször elhangzott mondat, miszerint "Még nem örült így senkinek" :)egészen meggyőzőnek hatott. Szóval a kutyus aranyos volt, a tea pedig finom. Ó igen:) és letelt a bűvös 5 perc, ami arra volt hivatott, hogy a bennem lévő érzékeny antennára reagáljon. Ha 5 perc elteltével az érzékelőm valami különös izgalommal ajándékozott meg, akkor az jó jelnek számított. Érdeklődve figyeltem kedves vendéglátóm történeteit, miközben egyre jobban, bár még kellő óvatossággal engedtem átcsurgatni magamon az érzést, hogy ez jó. A tea elfogyott, és közben rájöttem, elhagytam a csomagomat. A buszon maradt a könyvemmel együtt.
Eltelt 1 év, és arra gondolok, hogy milyen más lett az életem amióta leszálltam , és hogy mi mindent hagytam még ott azon a buszon. Most, 365 nap múlva ugyanazon a kanapén ülök. Várom haza azt a jó illatú fiút, aki aznap délután levett a lábamról a mosolyával, megvédett a hidegtől az ölelésével, és megkínált egy csésze forró teával, és akinek azóta a felesége lettem. Aki azóta már nem csak a legjobb barátom, és a legszebb fülű férfi akit valaha láttam, hanem a Társam, akivel "olyan jó, hogy olyan jó"! Ma van az évfordulónk. Gondolkoztam mivel ünnepeljünk. Egy délutáni só-liszt partira invitáltam, és talán iszunk egy teát is, miközben  megörökítjük  közös ajándékunk apró lábacskájának lenyomatát. Emmácskánk ma 2 hónapos, tiszta apukája, és olyan csodás, hogy ketten várjuk haza Őt! Pontosabban hárman, hiszen itt szuszog a kis félfülű kutyusunk is:)! Így esett, hogy családdá váltunk, miután elhagytam a csomagomat..

2014. augusztus 20., szerda

A kép a fejemben..

Egy napsütéses reggelen történt. Az utcán sétáltam,  nem messze a háztól, amiben akkoriban laktam. Élesen emlékszem minden apró részletre. Illatokra, a hőmérsékletre, az arcokra, akiket láttam útközben. "Meddig kell még, hogy elutasítsanak, hogy elérhessek hozzád?"-szólított meg. A hang nagyon mélyről érkezett, azt hiszem a kép küldte.  Ez a kép hosszú évekig volt legjobb barátom, lett ellenségem, adott reményt, csalódottságot, tett boldoggá vagy éppen boldogtalanná. Hogy miért szólított meg aznap reggel? Azt hiszem már nem bírta nézni, amit magammal teszek. Rendületlenül küldte a jeleket mielőtt megszólított volna, főleg érzések formájában.

 Valami nem jó, kényelmetlen a léleknek. Ezt érzi ilyenkor az ember, mégsem tesz semmit. Nem tudom pontosan, hogyan került ez a kép a fejembe, ami nem hagyott nyugodni. Nem is tudtam definiálni mi az pontosan. Csak azt tudtam és éreztem világosan, hogy létezik és azt tapasztaltam, hogy nem hasonlít az aktuális élethelyzetemre. Pedig próbáltam hasonlatossá tenni. Vagy oly módon, hogy életem szereplőit igyekeztem felruházni olyan tulajdonságokkal, ami csak az én világomban lévő szereplőkre illetek rá, vagyis nem volt reális, vagy mások világát próbáltam a sajátoméba illeszteni. Ez volt az álomvilág korszakom. Jó sokáig időztem itt várva, hogy történjen valami. Lépjen be egy új szereplő és váltsa valóra a mesém. Előbb utóbb azonban mégis beköszöntött az a kényelmetlen érzés, hogy nem vagyok jó helyen. Egyre többször fészkelte be magát a fejembe a gondolat, hogy talán nem is létezik, ezért új világba léptem. A rengeteg könyv élmény és jó barát segítsége, tanácsai jónak bizonyultak arra, hogy ebből összegyúrjak egy újabb világot.

Volt, aki azt tanácsolta, engedjem el a képet, mert a vágy csak megkeseríti az életet. Ne ragaszkodjak hozzá annyira, próbáljam meg könnyedebben élni az életet. Ezek jó tanácsok, viszont sikerült végletesen értelmeznem őket. Legyen -gondoltam, de közben dühös voltam. Magamra? A képre? Nem tudom. Dacosan indultam új világom felé, a "nincs is rád szükségem ahhoz, hogy boldog legyek" érzésével. Ez volt az illúziók világa. Nyilván nem tudatosan, de ehhez a világhoz olyan szereplőket választottam, akik adtak egy szeletet az áhított képből, ami a fejemben élt, és amitől mostanra már próbáltam szabadulni. Ez a szelet drogként hatott rám. Egyre többre vágytam belőle, hiszen azokban a pillanatokban otthon éreztem magam a képben.

 Viszont nem kaphattam többet. Ebből aztán őrült nagy vihar kerekedett. Valami nem stimmelt és ez nagyon fájt. "Ez valami kísértés"-gondoltam, és próbáltam megfejteni ,mi ez az egész. Ebben az időszakban egy újabb erős érzés ütötte fel a fejét a lelkemben. Arra gondoltam, hogy amíg függök az illúziók világában, és hagyom, hogy a pillanatnyi drog érzése telítse el az érzékeim, nem léphetek tovább. Tudtam, hogy ez még nem az én világom, de a sok illúzió nem hagyott tovább menni. Sőt egy ideig otthonosan mozogtam benne. Meggyőztem magam, hogy ez a könnyedség jó, és valójában jól érzem magam.

 Aztán eljött az az ominózus reggel ami mindent megváltoztatott. A kép hangja.. "Hogy csináljam?"-tettem fel magamnak a kérdést. "Hozz egy döntést!"- jött a válasz. Azon a reggelen óriási erőt adott az a mondat, amit -már tudom- én teremtettem. A teremtményem nem volt más, mint szívem legmélyebb vágya. Az a fajta, ami egyértelmű, tiszta, átható, és ezt onnan lehet tudni, hogy semmiféle negatív érzelem nem árnyékolja be. Hirtelen leesett, hogy ugyan hálával tartozom a szereplőknek, akik ebben a világban voltak segítőim, hiszen nélkülük nem jöttem volna rá az igazságomra,  de azt is tudtam, hogy búcsút kell vennem tőlük, hogy haza találjak.
Haza a világomba.

Nem mondom, hogy könnyű volt, de biztosan tudtam, hogy ha lesz elég bátorságom megtenni, végre találkozunk. Eddig én akadályoztam a képet, hogy eljuthasson hozzám, ahogyan ezt el is mondta..:)Igaza volt. Néhány teljesen elcsendesült nap után, amikor megismerhettem végre a saját világomat, megtörtént. Üldöztem, majd lemondtam róla, miközben Ő végig ott élt bennem. Mindez cirka hét hónapja történt. Most éppen érzem ahogy a kisbabám mocorog a hasamban, és itt fekszik mellettem az édesapja akihez néhány nap múlva feleségül megyek. Végre itthon vagyok, a kép a helyére került, és világaim harcai békére találtak. Köszönöm az utazást! Köszönöm, hogy valóra vált a kép a fejemben!:)

2013. szeptember 2., hétfő

Mese a tükörről...

 Volt egyszer egy kislány. Nagy kék szemeivel őszinte rácsodálkozással szemlélte a körülötte lévő világot. És önmagát is. A házban ahol lakott volt egy  fakeretes tükör. Magasan volt, ezért odahúzta a sámlit hogy láthassa magát. Sokáig állt ott, talán órák teltek el és ő belefeledkezett a látványba. Nézte hosszú barna haját, édesanyja fésűjével csinosítgatva azt, és közben mesélt. Mesélt a tükörben lévő kislánynak mindenféléről. Közben nagyokat nevetett, grimaszokat vágott, és amikor mindent elmondott így búcsúzott: Szia, holnap is jövök és mindent elmesélek.  A felnőttek persze furcsálták a dolgot és ilyeneket mondtak: -"Kicsim, ne bolondozz, miért beszélgetsz magaddal? "vagy -"Kincsem úgysem válaszol, hiszen az Te vagy" és hasonlókat. De a kislány ezeket meg sem hallotta. Minden nap izgatottan lépett fel a sámlira, és csak mesélt. Akkor sem hagyta abba amikor már sámli nélkül is elérte a tükröt..
Aztán egy napon meghallotta amit már olyan régóta mondogattak neki. "Jaj Kicsim ehhez már elég nagy vagy, miért nem nekem mondod el mi történik veled, vagy a kis barátnőidnek?" "Ne csacsiskodj, még a végén kinevetnek a többiek"..Így aztán nem beszélt többet, gyorsan belenézett, megfésülködött majd ment az iskolába. A szülei megnyugodtak. -Jól van..-gondolták, és nyugtázták hogy végre "normálisan"viselkedik a kislányuk és olyan mint a többiek. Sokáig észre sem vették hogy megváltozott valami. Amikor édesanyja faggatni kezdte hogy miért olyan furcsa mostanában, a kislány csak ennyit mondott: - Egyedül vagyok mami, hiányzik.. Az anyukája elmosolyodott. -De hiszen itt vagyok Kicsikém, nekem bármit elmondhatsz. És nagyinak is. Na gyere Te kis butus melyik mesét olvassam el ma? -Álmos vagyok-mondta, és gyorsan bekuporodott a fal felé, és miután anyukája arcon csókolta is kiment,  álomba sírta magát.
Sok év telt el azóta. Felnőtt fejjel járt kelt már a világban. A ház amelyben a fakeretes tükör állt már régóta nem volt otthona.  Nem értette honnan jön valami megfoghatatlan fájdalom amikor önmagára nézett. Nem volt vele állandóan csak időnként tért be hozzá, és amikor már elég hosszú ideje nem volt nála, már azt hitte nem jön többé. De egy nap váratlanul újra betoppant. Az érzés ledöntötte. Minden reggel azzal a reménnyel nyitotta ki a szemét hogy ma talán nem fog annyira fájni. Reggelente tükörbe nézett és csak ennyit mondott: -Már megint..majd keserűen elfordította a tekintetét. Szomorúnak elcsigázottnak érezte magát és nem szívesen látta arcát ilyen állapotban. Reggelente, hogy eltüntesse a fájdalom nyomait, alapozót és szemfestéket használt, és némi pírt rakott az arcára, hogy frissebbnek tűnjön. Amikor készen lett, néhány percre magán felejtette a szemét. Arra gondolt milyen szépen kihozza a szemfesték szemének árnyalatait. Napközben néha lopva magára pillantott, este azonban amikor lemosta a festéket elfordult. Egyik este azonban történt valami. Nagy mély sóhaj szakadt fel belőle és nem fordult el. Hosszasan nézte a tükörben a nőt aki idegennek tűnt számára. Mélyen belenézett szemei végtelennek tűnő mély szomorúságába. Aztán néhány percre becsukta a szemét. Azzal a furcsa gondolattal játszott, hogy vajon mit csinálhat az a nő a tükörben amíg az ő szeme csukva van. Mindenfélét elképzelt. Először azt gondolta biztosan kineveti amiért ilyen gyáva..Aztán arra gondolt talán haragos és hátat fordít neki. De a legrosszabbul akkor érezte magát amikor azt képzelte, hogy gúnyosan ezt mondja neki: -Mit bámulsz? Menj már és beszélgess mással! Sokáig tartotta csukva a szemét mert félt. Félt önmagától. Vett néhány lélegzetet majd dúdolni kezdett hogy szorongását csillapítsa. Lassan nyitotta ki a szemét. Egy kislányt látott. -Szia -szólalt meg kisvártatva. Bocsáss meg.. Azt mondtam "holnap jövök és mesélek" de nem jöttem..Pedig annyit mókáztunk emlékszel? Te mindig visszamosolyogtál, és megmutattad ha maszatos az arcom..Neked mondtam el az első puszit amit lopva kaptam az oviban, és Te hallgattál meg amikor a felnőttek nem értettek. Úgy hiányoztál! Elmosolyodott, majd újra lehunyta szemét. Most kevesebb ideig tartotta csukva. Amikor kinyitotta észre vette, hogy  a szemében megváltozott valami. Picit élénkebbnek tűnt. Enyhültek a vonásai. És habár még mindig nagy volt a kontraszt, nem emelte le magáról a tekintetét. Hosszú percek teltek el némán és egyre jobban kezdte megszokni a szeme a látványt. Minden apró kis ráncot megnézett, szemöldöke ívét is végigpásztázta, és elfogadta hogy az elmúlt napok könnyei nem maradtak nyom nélkül. Arra gondolt az a sok szín a szembogárban őt jelképezi. Van benne mindenféle árnyalat. Ott ült minden csalódása amit magának okozott, amit mások, az összes félelme és gyengesége, sóvárgása, hiánya, szeretete, reménye és hite. Nézte a nőt így mindenével, és egyszer csak megszólalt: -Milyen szép vagy! Mosolyával elköszönt, és csak ennyit mondott: -Holnap jövök és mesélek:)!
Másnap egész másnak érzékelt mindent. Mintha a színek élénkebbek lettek volna, az illatok intenzívebbek és olyan könnyednek érezte magát. Este jókedvűen ücsörgött egy könyvet olvasgatva. Csengettek ezért az ajtóhoz sietett. Édesanyja állt ott és egy becsomagolt valamit tartott a  kezében. Zaklatottnak tűnt. -Mi baj anya? Gyere be! -Semmi Kincsem, mennem kell Apád vár csak ezt oda akartam adni Neked! Szeretlek! Homlokon csókolta majd elment. Amikor kicsomagolta elállt a lélegzete és zokogásban tört ki. A fakeretes otthoni tükröt tartotta a kezében, és hozzá egy papír volt csatolva amin a következő mondat állt: Már én is tudom..

“Majdnem minden tudásunkért nem azoknak tartozunk, akik egyetértettek, hanem azoknak, akik nem.” (Charles Caleb Colton)

2012. június 5., kedd

Táncoljunk..

Izgatottan lépek be az első órára. -Pici, pici, nagy-szól az első fontos mondat, és én próbálom utánozni a mozdulatot. "Egyszerű mint a facsipesz"-szól a következő, és mindenki arcán a görcsös igyekezet mosollyá változik. Érkezik a zene is, és mindenki egyszerre mozdul. "Táncolunk",  és az alaplépés lágy hintájában érezhető valami megnyugtató borzongató jó érzés. Összhang. Összhang a zenével, egymással, önmagunkkal. Néhány óra múlva párba állunk. Megtanuljuk a szép, helyes tartást, az első forgásokat. Közben cserélődnek a párok, igyekszik mindenki megérezni a másikat, felvenni az apró rezdüléseket. Ahogy telnek a hetek, nem "csak" a lépés kombinációk száma nő, hanem a vágy is hogy megértsem a lényegét, hogy mitől lesz jó, mitől lesz az enyém igazán. Egyik alkalommal,  egy fárasztó elgyötört nap után érkezem. Habár a zene mint minden alkalommal, most is segítségemre siet hogy megbabonázzon, én pedig hálásan átadjam magam neki, ez esetben testem nem hagyja magát. Lelkem nyugtalansága kivetül, mozdulataim görcsösek. Ezt csak egy valaki veszi észre, és jó tanáccsal lát el. -Lazíts!-kér a kedves segítő. -Olyan ez mint a beszéd, beszélgessünk. Nagy levegőt veszek, és megpróbálom elengedni magam. Különös nyugalom veszi át testem felett az uralmat. Egyszeriben azon kapom magam hogy végre jelen vagyok. Gyötrő gondolataim szabadságot adnak, minden görcsösség fellazul, érzem a zenét és értem a táncot. Eddig azt hittem "csak"érezni kell. De abban a pillanatban rájövök érteni is fontos. A bizalom ébresztett rá erre. Amikor elhangzott a "beszélgessünk" szócska, megnyitottam magam. Hagytam hogy vezetve legyek. Ott a kijelölt út, a férfi megmutatja, a nő pedig követi. Megszületik a tánc. Csodás ahogy megmutatja magát a férfi és a nő, és kibontakoznak a szerepek. A férfi határozott, tudja mit akar, a zenével karöltve hívja a nőt. A nő pedig a maga finomságával, és kellő bizalommal önmagával és a partnerrel szemben, behódol a férfinak. Ha ez nem történik meg, és csak a lépésekre koncentrálunk,  csak magunkra figyelünk, az gyakran hajazhat inkább birkózásra. Még gyakran elkövetem ezt a hibát én is. De azért igyekszem:)! A partner dolgát úgy könnyíthetjük meg ha összhangba kerülünk saját magunkkal, és adunk magunknak időt erre. Ha túl nagy elvárásokat állítunk magunknak, az könnyedén kudarc élményhez vezethet. Ehhez még hozzátársítjuk hogy másokhoz mérjük a tudásunkat, persze figyelmen kívül hagyva hogy talán a másik azért ilyen ügyes mert több időt energiát fordít önmagára. Csak azt látjuk hogy bezzeg másoknak már milyen jól megy, és upsz már önbizalmunk a béka feneke alá csúszik, és oda a test és lélek harmóniája. Akkor pedig szerencsétlen tánc partnerünk mutathatja az utat, mi "hálából" annyit tehetünk hogy letapossuk a körmét a lábujjairól. Szóval hogy partnerünk is ép bőrrel megússza a bulit, és mi is felszabadultan jól érezzük magunkat, találjuk meg az összhangot elsősorban önmagunkkal, aztán ezt adjuk át a partnernek és így könnyedén összerezeghetünk. Jó energiák áramlása. Sokat köszönhetek a táncnak, rengeteg új élménnyel lep meg minden alkalommal. Kaptam már tőle nyugalmat, felszabadulást, megbocsájtást, lelkesedést, szenvedélyt, tartást, humort, önbecsülést és még sorolhatnám. A tánc pontosan az, amiben hiszek. Szerelem ami örökké tart!

2011. november 13., vasárnap

Az ajándék

Néhány héttel ezelőtt egy idős hölgy tért be a virágüzletbe.Szeméből kétségbeesés sugárzott.Nehezen kapkodott levegő után.Vízzel kínáltam, és próbáltam megnyugtatni.A tekintetébe  szomorúság költözött, ami már régóta portyázhatott nála.Különös módon megnyíltunk egymásnak, néhány mondat erejéig.Amikor jobban lett, megköszönte a segítséget, én pedig hirtelen ötlettől vezérelve megöleltem.-Adok egy kis energiát, vigyázzon magára!-engedtem útjára.Ma újra betért hozzám.Azt mondta már többször járt itt, engem keresve.
-Sokszor eszembe jutott-kezdte könnyes szemmel.-És az esett a legjobban hogy megölelt, pedig azt sem tudtuk egymásról, hogy a világon van.Köszönöm!Előhúzott egy gondosan becsomagolt csokoládét,és két puszit nyomott az arcomra.Álltunk egymással szemben, és mindketten könnyeztünk.Aztán elment.Remélem látom még!De ha nem, megőrzöm, és sosem felejtem el!És köszönöm a csokoládét,még sosem esett ilyen jól!