-Szép estét kedves,jó hogy újra látom.Indulhatunk?
-Igen,köszönöm,úgy látom szép időnk lesz.
-Úgy ám,nézelődjön csak,olvadjon össze ezzel a csodálatos vidékkel.
A forró levegő gyorsan tölti a ballont,a kosár emelkedni kezd.Kezem a kosárba kapaszkodva még picit görcsös,de ahogy lassan elhagyjuk a földet,úgy hagy alább a feszültség.Egyre könnyedebbnek érzem magam jólesik szállni a nyugalom felé.A táj látványa beleivódik a szememen keresztül az egész testembe.Minden narancssárga a késői nap sugarainak köszönhetően.Kimagasodó sziklák oldalába telepedett,színes házakban gyönyörködöm.Egy napraforgómező melletti kis tisztáson landolunk.Nem messze a háztól.
-Köszönöm.Búcsut intek,és sétálok a ház felé.
Sofia,és Vincenzo(képzeletbeli olasz barátaim:)a teraszon teáznak.Sofia gyönyörű,40év körüli,szőke,nyílt tekintetű,folyton mosolyog.Vincenzo hasonló korú,vonzó,nagy barna szemekkel,aki szereti az életet,az édeset,és a humort.Meglátnak,és mint mindig mikor meglátogatom őket örülnek.
-Jó hogy itt vagy,gyere fel!Mindketten megölelnek.
-Szomorúnal látszól.
-Hiányzott,hogy nem jöttem gyakrabban,tudjátok sok minden történt,és én majdnem elfeledkeztem a találkáinkról.
-Semmi baj,olykor hajlamosak vagyunk belefeledkezni a gondokba,de ne felejtsd el,hogy ránk számíthatsz,csak be kell hunynod a szemed..
-Jó itt,szeretem a tea ízét,a kert illatát,az idevezető utat..Sofia feláll és gyengéden kifésüli a hajam.
-Ha nehéznek érzed magad,ne tetézd azzal,hogy gubancos hajjal jársz kelsz kedvesem.
-Igaz,mosolyodom el, miközben Vincenzo egy kacsintás kiséretében elém tol egy tányérnyi csokoládét.A látvány és az illat gyorsan eljut agyam azon részébe ami a vágyért felelős,mert már csukott szemmel adom át magam a csodás falatok okozta élvezetnek.
-Képzeld,mondja Vincenzo,találtunk egy helyet,és úgy éreztük látnod kéne.Ha még bírsz mozogni falánkka,megnézhetnénk.A kezem a kezébe veszi,és letörölgeti a csokimaradványokat róla.
-Milyen hideg a kezed,jegyzi meg,miközben arra gondolok milyen jólesik ez a gondoskodás.
-Tudom,ha izgulok mindig ilyen.
-Meglátod tetszeni fog,és egy huncut mosolyt intéz Sofia felé.Mielőtt elindulnánk, Vincenzo beszalad a házba,és egy köteg papírral felszerelkezve jön elő.
-Hát az meg minek?kérdezem.
-Szóval még mindig..ráncolja össze játékos vonásait.
-Mit még mindig?
-Fürkészed a jövőt..kiváncsiskodsz..na gyere.Mindketten kézen fognak,és szaladni kezdünk. Színes ruhám csak úgy röpül utánam,én pedig csak nevetek.Szinte egész testemet rázza a kacagás,ahogy láncot alkotva szaladunk bele a narancsos esti fénybe.Amikor elfáradunk ,szinte egyszerre huppanunk a fűbe.Előkerül egy kulacs,mindhárman meghúzzuk,majd felsegítjük egymást, és sétálva indulunk tovább.
-Többször kéne előhívnod a huncutságod,súgja oda Vincenso,jól áll.
-Nekem is ezt mondogatta,egészen addig amíg elhittem.Segített hogy előcsaljam,és egy idő után már magától jött..nem is kellett csalogatni.A gyermeki én elfeledteti a gondokat,majd meglátod.Tudod az a baj hogy sokan nem mernek játszani,mert úgy gondolják.Hogy tehetném?Hiszen fut a lakás,és a sok probléma..Pedig a valódi probléma,hogy az életük fut.Mellettük el,szélsebesen,könyörtelenül.De ha rád nézek emeli az arcom a kezébe Sofia,látom a huncut gyermeki lényed,ami átvilágít minden nehézségen.
Közben egy kisebb dombocskához érünk,különösebb nehézség nélkül kaptatunk a tetejére.Vincenzo lehuppan,és hajtogatni kezd.
-Elkelne egy kis segítség hölgyek,és biccent a fejével hogy üljünk le mellé.
-Mit hajtogatunk?-kérdezem izgatottan.
-Repülőket-mondja,és minden kreativitását beleéli a kis masinák gyártásába.Precízen,lassan dolgozik,és közben dúdolni kezd.Sofival picit lógósabban haladunk,mert az elénk táruló látványtól lelessúl a kezünk,és felgyorsul a szívünk..Összemosolygunk.
-Oké,ennyi elég lesz,pattan fel Vincezzo,olyan elszánt ábrázattal,mint aki most készül bemutatni új felfedezését a bizottság előtt.
-Akkor most vedd a kezedbe az elsőt.Nézz vele farkas szemet,mond el neki hogy megbántott,fáj,és kérd meg hogy hagyjon el.Tiszta erőből repítsd el,jó messzire..
-Csináld!szól rám erélyesebb hanggal.
-Rendben,adom meg magam,és érzem a jég hideg kezem,és a szorítást a mellkasomban.Nagy levegő,összeszedem minden dühömet,és erőmet és elhajítom.A szél segítségemre siet,és már nem is látom olyan messzire repíti.Már nem gondolkodom,csak repítem el sorba,erővel,szinte zihálva.A düh kezd lecsillapodni,valami könnyű érzet lép helyébe.Talán megbocsátás..Talán béke..Miután az utolsó is elrepül,megfogják a kezem,és megérintik a szívem..
-Köszönöm!-hebegem,miközben mosolyogva letörölgetik a könnyeim.Köszönöm hogy vagytok!
-Benned vagyunk,mondja szeretet és hála,az én képzeletbeli olasz barátaim..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése