Emlékszem egyszer kislányként átejtettem a mamát.Ő megkért hogy ne rosszalkodjunk a spájzban,mi mégis összenéztünk a bűntársammal,megvártuk amíg kimegy az udvarra,aztán futás.Leemeltünk egy üveg frissen elrakott lekvárt,és menekülni kezdtünk szaladva a konyhán át..Persze elejtettem.Ott álltam az üvegdarabok és a mindent beborító édes finomság között,a szívem a torkomban lüktetett.Nagymamám csak nézett rám,dühös volt.Miért csináltad?-kérdezte.-Nem tudom-feleltem,és csak álltam ott.Szégyelltem magam.Abban a pillanatban amikor megtettem nem gondolkoztam.Nem jutott eszembe hogy mennyi munkája volt abban az üveg lekvárban,az sem hogy minden barackot amit megpucolt,és megfőzött értünk csinálta.Én meg csak úgy összetörtem.Emlékszem már felnőttként egyszer bejött hozzám a virágüzletbe egy apuka a kislányával.A kislány arca tűzpiros volt,apukája gyengéden lökdöste felém.-Mondd csak-bíztatta.-A kicsi ajka szinte reszketett,rám nézett könnyes szemekkel és ezt mondta:"Tegnap itt voltam a papámmal,és én elvettem valamit.Most vissza hoztam,és bocsánatot kérek..Amikor kimentek belenéztem a tükörbe,és az én arcom is lángolt.Újra megláttam magam a kislányban.Biztosan benne sem volt szándékosság,csak egy pillanat volt amikor elcsábította valami.Felnőtt fejjel a szégyenérzet még megrázóbb tud lenni.Állni valakivel szemben megsemmisülve,és hallani a szavakat:-Csalódtam benned...És te állsz,szeretnél mondani valamit,de nem megy..Megint hagytad hogy megtörténjen.És a kérdésre,amit immár önmagadnak teszel fel:-Miért csináltad?A válasz ugyanaz.Nem tudom.
Amikor újra eszembe jut a szégyenérzet,nehezen kapok levegőt,de egy mondás picit enyhít rajta. Egy kedves idegen(biztosan a mamám küldte..) osztotta meg velem aki meglátta a szememben a szomorúságot,és anélkül hogy az okát tudta volna csak ennyit mondott:"A dolgok amik nekünk vannak szánva,felénk gravitálnak..Talán az a pillanat is nekem volt szánva.Hogy miért?Nem tudom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése